Szent Linusz pápa (; hagyomány szerint 1. század – Róma, kb. 76/79) a katolikus Egyház hagyománya szerint Szent Péter közvetlen utóda és Róma második püspöke volt az 1. század második felében. A római pápák sorában Péter után a második helyen áll, Anaklét elődjeként. Ünnepnapja szeptember 23.Johann Peter Kirsch: „Pope St. Linus”. In: The Catholic Encyclopedia, 9. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1910.E. G. Weltin: „Linus, St. Pope.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
Linusz alakja elsősorban az apostoli utódlás folytonosságában nyeri el jelentőségét. A legkorábbi egyházi tanúságok őt nevezik meg Péter első római utódaként, aki az apostolok vértanúsága után vette át a római közösség vezetését. Szent Iréneusz szerint Péter és Pál a római egyház megalapítása és megszervezése után Linuszra bízták az episzkopátus szolgálatát.Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
A katolikus hagyomány Linuszban Péter római szolgálatának első utódát látja. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó: Linusz korában a római püspöki hivatal még nem rendelkezett a későbbi századokban kialakuló teljes jogi és intézményi formával, de a katolikus értelmezés szerint a péteri utódszolgálat folytonossága már ebben a korai tanúságban megjelenik.Hittani Kongregáció: The Primacy of the Successor of Peter in the Mystery of the Church, 1998.
Forrásai és történeti háttere
Linusz életéről kevés közvetlen történeti adat maradt fenn. A róla szóló legfontosabb források a korai római püspöklisták, Iréneusz és Kaiszareiai Euszebiosz tanúságai, a Liberianus-katalógus, a későbbi Liber Pontificalis, valamint a római liturgikus hagyomány.
A régi római püspöklisták egybehangzóan Péter után említik Linuszt; Iréneusz, Julius Africanus, Hippolütosz, Euszebiosz és a 354-es Liberianus-katalógus is közvetlenül Péter után helyezi. A New Catholic Encyclopedia ugyancsak kiemeli, hogy a korai püspöklisták és a római kánon Linuszt Péter első utódaként őrzik.
A későbbi életrajzi adatok nem azonos történeti súlyúak. A Liber Pontificalis részletesebb hagyományt közöl származásáról, apjáról, pontifikátusának hosszáról, egyházi intézkedéseiről, vértanúságáról és temetéséről, de ezek a részletek már a későbbi római hagiográfiai, liturgikus és jogi emlékezet világához tartoznak.Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892, I. kötet.
Azonosítása a 2Tim 4,21 Linuszával
Iréneusz Linuszt azzal a személlyel azonosítja, akit a Timóteusnak írt második levél záró üdvözlete említ: „Köszöntenek Eubulusz, Pudensz, Linusz, Klaudia és a testvérek mind” (2Tim 4,21). Ez az azonosítás a keresztény hagyományban jelentős szerepet kapott, mert Linuszt így nemcsak Péter utódaként, hanem Pál római környezetének ismert keresztény tagjaként is értelmezték.
A bibliai vers önmagában nem jelöli meg az ott említett Linusz tisztségét, és a Linus név az ókori római világban nem volt egyedülálló. A Catholic Encyclopedia ezért úgy fogalmaz, hogy nem dönthető el teljes bizonyossággal, vajon Iréneusz azonosítása korábbi megbízható hagyományból származott-e, vagy a névazonosság alapján alakult ki. A római püspöki utódlás szempontjából azonban nem a 2Tim 4,21 önmagában, hanem Iréneusz püspöklistája és a korai római hagyomány egésze a döntő.
Helye az apostoli utódlásban
Linusz a katolikus Egyház számára az apostoli utódlás egyik legkorábbi, név szerint ismert láncszeme. Iréneusz az eretnekségek ellen írott művében éppen a római püspöki sort hozza fel bizonyítékul arra, hogy az apostoli tanítás nem titkos hagyományként, hanem nyilvánosan, a püspökök egymásutánjában őrződött meg.
Iréneusz tanúsága szerint:
„A boldog apostolok tehát, miután megalapították és felépítették az egyházat, Linusznak adták át az episzkopátus szolgálatát. Ezt a Linuszt említi Pál a Timóteushoz írt levelekben. Utóda Anaklét volt.”
Euszebiosz egyháztörténete ugyanezt a hagyományt közvetíti. Szerinte Péter és Pál vértanúsága után Linusz kapta meg elsőként a római egyház episzkopátusát, majd utána Anaklét, végül Kelemen következett a római püspöki sorban.Caesareai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, III,2; III,4; III,13; III,21; V,6.
Iréneusz érvelésében Róma püspöki sora a hiteles apostoli tanítás nyilvános tanúja. A római egyház Péterhez és Pálhoz kapcsolódó eredete, valamint Linusz első utódként való megnevezése ezért nem pusztán kronológiai adat, hanem az apostoli hit folytonosságának bizonyítéka. A katolikus hagyomány Linuszt ezért nem egyszerűen korai római elöljáróként, hanem Péter római szolgálatának első utódaként tiszteli. Ebben a szolgálatban már jelen van az a primátusi gondoskodás, amely később az egyetemes Egyház egységének szolgálatában bontakozott ki.
Pontifikátusa és a római egyház Linusz idején
Linusz szolgálata a Nero-féle üldözés, valamint Péter és Pál apostolok vértanúsága utáni évekre esett. Ebben az időszakban a római keresztény közösség kis, sebezhető, társadalmilag gyanús csoportként élt a birodalom fővárosában, mégis őrizte az apostoloktól kapott hitet, rendet és közösségi emlékezetet.
Pontifikátusának pontos dátumai nem állapíthatók meg teljes bizonyossággal. A hagyományos katolikus kronológia többnyire 67/68 és 76/79 közé teszi működését. A Szentszék hivatalos pápalistája 68-at ad meg pontifikátusa kezdeteként és 79-et annak végeként.A Szentszék hivatalos pápalistája: „Linus”. A Catholic Encyclopedia 64 vagy 67 és 76 vagy 79 közé helyezi, jelezve a korai kronológia eltéréseit.
A Liberianus-katalógus szerint Linusz tizenkét évig, négy hónapig és tizenkét napig állt a római közösség élén, bár az általa adott évszámok — 56 és 67 között — nem illeszthetők pontosan a Péter és Pál vértanúságára vonatkozó hagyományos kronológiához. Euszebiosz hagyománya inkább az apostolok vértanúsága utáni kezdettel számol, és Linusz szolgálatát nagyjából tizenkét évre teszi.
Linusz feladata az Egyház emlékezetében az apostoli tanítás hűséges megőrzése és a római közösség egységének fenntartása volt. A források nem őriztek meg tőle leveleket, tanító iratokat vagy részletes intézkedéseket; alakja éppen az egyszerű, név szerint tanúsított utódszolgálatban maradt meg.
Származására és életére vonatkozó hagyományok
A Liber Pontificalis szerint Linusz Tusciából, vagyis a későbbi Toszkána területéről származott, és apját Herculanusnak hívták. A hagyomány ezt később Volterra városához kapcsolta, amely Szent Linuszt saját szentjeként tiszteli. A Magyar katolikus lexikon is Volterrához köti származását, és Péter utódaként 67–76 közé helyezi pontifikátusát.„Linus, Linusz, Szt.” In: Magyar katolikus lexikon.
Későbbi hagiográfiai elbeszélések szerint Linuszt Péter térítette meg, püspökké szentelte, helyettesévé tette, majd utódjául jelölte. Egyes nyugati hagyományok galliai misszióval, különösen Besançon környéki térítéssel is kapcsolatba hozták.Artaud de Montor: The Lives and Times of the Popes. Catholic Publication Society of America, New York, 1911, I. kötet, 8–13. o. Ezek a hagyományok Linusz apostoli közelségét és a római egyház korai tekintélyét fejezik ki, de nem tartoznak a legkorábbi források által közölt adatok közé.
A későbbi hagyomány szerint Linusz Péter halála után néhány más kereszténnyel együtt gondoskodott az apostol temetéséről. Ez a motívum összhangban áll azzal a római emlékezettel, amely az első római püspököket Péter sírjának környezetéhez és a Vatikán-domb korai keresztény tiszteletéhez kapcsolta.
Hagyományos intézkedései
A Liber Pontificalis Linusznak tulajdonítja azt a rendelkezést, hogy a nők fedett fővel lépjenek be az istentiszteleti helyre. Ugyanez a hagyomány úgy adja elő, hogy Linusz ezt Péter rendelkezésének megfelelően írta elő.
Ez az adat valószínűleg az első korintusi levél 11. fejezetében szereplő páli hagyományhoz kapcsolódik, amely a nők fejfedéséről beszél az imádság és prófétálás összefüggésében. A Linuszhoz kapcsolt rendelkezés azt mutatja, hogy a későbbi római hagyomány a Péter utáni első püspököt az apostoli fegyelem őrzőjeként látta.
A későbbi források Linusznak tulajdonítottak egyes egyházszervezeti intézkedéseket is, például püspökök, presbiterek és diakónusok rendelését. A számadatok a különböző hagyományrétegekben eltérnek. Ezek a közlések mindenekelőtt azt fejezik ki, hogy Linusz emlékezete a Péter utáni római közösség rendjének megszilárdításához kapcsolódott.
Halála és temetése
Linusz halálának éve a forrásokban eltérően szerepel. A hagyományos adatok 76, 78, 79 vagy 81 körüli éveket említenek. A legtöbb összefoglalás körülbelül 76–79 közé helyezi halálát.J. N. D. Kelly: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford University Press, Oxford, 1986, 6–7. o.
A későbbi hagyomány vértanúként tiszteli, vértanúságának részletes elbeszélése azonban nem tartozik a legkorábbi adatok közé. A Catholic Encyclopedia szerint a vértanúság nem bizonyítható, és különösen azért kérdéses, mert Nero és Domitianus között nincs egyértelmű adat a római egyházat érintő nagyobb üldözésről; Iréneusz a korai római püspökök közül csak Teleszphoroszt nevezi kifejezetten dicsőséges vértanúnak. A Magyar katolikus lexikon is úgy fogalmaz, hogy Linusz vértanúsága kérdéses.
A késői legenda szerint Linusz egy Saturninus nevű római consul leányából űzött ki ördögöt, és a lány megtérése miatt az apa elfogatta és lefejeztette. Ez az elbeszélés a szentek hagiográfiai hagyományának része.
A Liber Pontificalis szerint Linuszt a Vatikán-dombon, Péter sírja közelében temették el. Ez a hagyomány hozzátartozik ahhoz a római emlékezethez, amely az első püspököket Péter sírjának környezetéhez kapcsolta.
A „LINUS” feliratú sír kérdése
1615-ben, a Szent Péter-bazilika munkálatai során találtak egy szarkofágot, amelyen a „LINUS” betűsor volt olvasható. Egy ideig ezt Linusz sírjával azonosították. A későbbi vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a felirat előtt más betűk nyomai is voltak, így a „LINUS” valószínűleg egy hosszabb név része lehetett, például Aquilinus vagy Anullinus.
A 20. századi vatikáni ásatások a Szent Péter-bazilika alatt valóban feltártak egy 1–4. századi temetkezési területet, amely alátámasztja a Vatikán-domb korai sírkultuszának jelentőségét. Közvetlenül Linuszhoz köthető sír vagy felirat azonban nem került elő.
Liturgikus tisztelete
Linuszt a római katolikus egyház szentként tiszteli. Ünnepnapja szeptember 23., amely a Liber Pontificalis hagyományával is összhangban áll. Nevét a római kánon, vagyis a római mise első eucharisztikus imája is őrzi a korai római szentek felsorolásában. A római kánonban Linusz neve Cletus és Kelemen nevével együtt szerepel, közvetlenül az apostolok és az első vértanúk után.T. Livius C.Ss.R.: S. Peter, Bishop of Rome, or, The Roman Episcopate of the Prince of the Apostles. Burns & Oates, London, 1888, 409–411. o.
Volterrában a helyi hagyomány szintén őrzi emlékét. A városban a 15. században templomot, illetve kolostori templomot emeltek azon a helyen, amelyet a hagyomány Linusz házával hozott kapcsolatba. A helyi tisztelet kultusztörténeti jelentősége abban áll, hogy a római püspöki utódlás első Péter utáni alakja a városi emlékezetben is önálló szentként élt tovább.
A kopt katolikus és egyes keleti keresztény hagyományokban is ismert tisztelete, eltérő naptári megjelölésekkel. A nyugati római naptárban szeptember 23. maradt fő ünnepnapja.
Neve alatt fennmaradt, nem hiteles iratok
Linusznak nem maradt fenn hiteles műve. Későbbi korokban több iratot is neki tulajdonítottak, köztük Péter és Pál vértanúságáról szóló levelet vagy elbeszélést. Ezeket a szövegeket a kutatás apokrifnak és későbbi keletkezésűnek tekinti.
A Documenta Catholica Omnia és más szövegközlő oldalak Linusz neve alatt közölhetnek latin iratokat, ezek azonban nem tekinthetők az 1. századi római püspök hiteles műveinek. Inkább a későbbi apokrif, pszeudoepigráf és pápai tekintélyhagyomány történetéhez tartoznak.
Egyháztörténeti és teológiai jelentősége