bélyegkép|jobbra|300px|A fal elhelyezkedése és a határátkelőhelyek thumb|300px|Térkép Nyugat-és Kelet-Berlin, határátkelők, metró hálózatok A berlini fal (hivatalos keletnémet nevén: Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal; eközben nyugaton pedig Die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal néven volt ismert) a Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény volt Kelet-Berlin és az NDK területén. 1961 és 1989 között létezett. A hidegháború alatt a kettéosztott Berlin Európa megosztottságának és az elnyomásnak egyik fő szimbólumává vált.
1961. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal. Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Számos szökési kísérlet végződött a menekülők halálával. A fal 1989-es leomlása a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott. 1989. november 9-én a berlini fal leomlása után, Helmut Kohl előterjesztett egy tízpontos programot a két Németország egyesítésére. A létesítmény legnagyobb részét a két német állam egyesülése után lebontották, napjainkban már csak egyes szakaszai láthatóak.
A berlini fal története Berlin a fal építése előtt bélyegkép|jobbra|200px|A felosztott Berlin 1945 májusában Franciaország, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetsége győzelmet aratott a nemzetiszocialista Németország felett. A Berlint elfoglaló szovjet hadsereg a város nyugati területének megszállási feladatait átadta a nyugati szövetségeseinek. Berlin területének 53,9%-a, míg népességének 62,9%-a került a nyugati államok ellenőrzése alá.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945 után fokozatosan szembefordult egymással. A kezdődő hidegháború része volt az a földrajzi pozícióharc is, melynek keretében a Szovjetunió megkísérelte elérni, hogy a nyugati szövetségesek adják fel berlini megszállási zónáikat. A szovjet megszállási övezet nyugati határán 1947-re fokozatosan kiépült a műszaki határzár, a korabeli politikai szóhasználatban a "vasfüggöny". 1948 nyarán az NSZK-ban (vagyis Nyugat-Németországban) végrehajtott valutareform miatt a Szovjetunió lezárta a berlini belnémet határt. A berlini blokád idején a nyugati szövetségesek légi úton gondoskodtak a város ellátásáról. A blokád csak 10 hónapig akadályozta az áruforgalmat a két városrész között, 1949 májusában újból szabaddá vált az átkelés. Hamarosan azonban újabb szigorítás lépett életbe. 1952-től nyugat-berlini lakosok nem léphettek be az NDK-ba.
Az NDK kikiáltása után Németország keleti felében a mind rosszabbá váló életkörülmények mellett a hatalom egyre keményebben lépett fel a sztálinista mintájú társadalom kiépítése érdekében. Ezzel egy időben az NSZK-ban növekedni kezdett az életszínvonal, kiépült a liberális demokrácia intézményrendszere. A romló kilátások elől a keletnémetek évről évre jelentős számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra. A legmagasabbra a Sztálin halála után kirobbanó tüntetések erőszakos elfojtása után szökött a kivándorlók száma, akkor néhány hónap leforgása alatt 200 000 német hagyta el Kelet-Németországot. 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosa közül összesen 2,6 millió települt át az NSZK-ba, míg az ország összlakossága több mint 1 millió fővel csökkent. A határ lezárása előtti napokban már napi 1500–1900 menekültet regisztráltak a nyugat-berlini menekülttáborokban. bélyegkép|jobbra|200px| A Berlinen keresztül emigráló NDK-polgárok száma egy évtized alatt +A Berlinen keresztül emigráló NDK-polgárok száma; 1949–1961 Év Menekültek száma Év Menekültek száma Év Menekültek száma 1949 59 245 1954 184 198 1959 143 917 1950 197 788 1955 252 870 1960 199 188 1951 165 648 1956 279 189 1961* 207 026 1952 182 393 1957 261 622 1953 331 390 1958 204 092
*1961. augusztus 13-ig
Az 1950-es évek közepén az NDK gazdasága is fejlődésnek indult. Az újjáéledő ipar számára súlyos csapás volt a fiatal és szakképzett munkaerő tömeges kivándorlása. Az NDK gazdaságára furcsa módon pozitív hatással is volt a nyitott berlini határ. 50 000 kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, az ő fizetésük volt az NDK egyik legfőbb valutaforrása. A politikai vezetés azonban bizalmatlansággal tekintett az ingázókra. Egyre több intézkedéssel büntették a nyugati munkavállalást. (Példaként: az ingázóknak nyugati márkában kellett a lakbérét leróniuk, amelynek értéke a keleti márkában fizetett lakbér négyszerese volt.)
A fal építése
thumb|right|220px|Falépítés Berlinben; 1961 augusztusa. A kép előterében megfigyelhetők a határzárás első óráiban kihúzott szögesdróttekercsek, a Fal 1. generációs változatára jellemző, kb. 1 m²-es (eredetiben barnás színű) falazóelemek. A háttérben balra az NDK Néphadseregének egyik katonája (sisakban és PPS–41 géppisztollyal). A képen látható objektumok mind NDK területen vannak, a felvétel nyugati oldalról készült
thumb|right|220px|1961. november 20-i munkák
1961 nyarán az NDK népességvesztése már havi 30 000 fő fölé ugrott. Az NDK kormányán növekedett a nyomás, hogy az állam demográfiai összeomlását a berlini belnémet határ lezárásával akadályozza meg. Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére tagadólag válaszolva („Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”, azaz „Senkinek sincs szándékában falat építeni”) először használta a „fal” kifejezést. A műszaki határzár építéséhez Ulbrichtnak azonban szüksége volt Hruscsov szovjet pártfőtitkár beleegyezésére. Az engedélyt Ulbricht a Varsói Szerződés tagállamainak augusztus 3. és 5. közötti moszkvai konferenciáján próbálta meg megszerezni. Augusztus 12-én a keletnémet pártvezetők értekezletén Ulbricht közölte, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő menekültáradat miatt szükségessé vált – egy nem pontosan meghatározott napon, de 14 napon belül – a berlini belnémet határ lezárása.
Augusztus 12-éről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 főnyi csapaterővel lezárták a nyugati szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK területével érintkező határait. Az utcákon a szektorhatárok közvetlen közelében, azokkal párhuzamosan, de még NDK-területen először szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét. A drótakadályok előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák. Ezt követően elsősorban az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között húzódó határszakaszon (a korábbi zónahatáron), de helyenként a város belterületén is könnyű betonoszlopokra feszített, kb. 2 méter magas fonatos drótkerítést is telepítettek, a vidékiesebb szakaszokon kettős kiépítésben. Ezekben a munkákban a fegyveres testületek mellett NDK-s munkásmilicisták és önkéntesek is részt vettek.
A szovjet szektorban a határvonaltól beljebb, mélységi zárást és forgalomelterelést alkalmaztak, a nyugati szektorok felől az átjárást elsősorban a szögesdróttekercsek és a közvetlenül mögéjük felállított őrség akadályozta meg. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok bontását és a betonelemekből álló fal felépítését. A készenléti rendőrség egy 19 éves tagja, Conrad Schumann https://divany.hu/vilagom/berlini-fal-ugras-foto , akit a munkálatok felügyeletére rendeltek a Ruppiner Straße és a Bernauer Straße sarkára, átugrotta a szögesdrót-akadályt, és Nyugat-Berlinbe szökött. A fal a szovjet és a nyugati (francia, brit és amerikai) szektorok határa mentén, de NDK-területen épült.
A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél emiatt viták alakultak ki és atrocitások történtek. A kordont a biztosítás ellenére számos esetben átlépték: az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel menekült el az NDK-ból.
Reakciók thumb|right|220px|Kennedy látogatása a Falnál 1963-ban A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter élesen elítélte az akciót. A megelőző hetek menekültáradatáért a kommunista kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé. Az amerikaiak megerősítették berlini egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba. Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a Berlinről szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankowi rezsimet”, mindemellett nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot. A britek és a franciák is demonstratívan a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről. A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a berlini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte.
A kettéosztott város
A Berlin közepén húzódó műszaki zár bénítólag hatott mindkét városrészre. Megszakadtak a város egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok. Az addig városközponti területek hirtelen rossz megközelíthetőségű perifériákká váltak. Nyugat-Berlinben ideiglenes munkaerőhiány lépett fel, az NDK pedig fontos valutabevételi forrástól esett el. A városban romlott a közszolgáltatások minősége, a kommunális hulladék elhelyezésének megoldatlansága pedig egyre súlyosabb környezetvédelmi válságot idézett elő. A fal építésével egy időben elvágták az elektromos hálózat összeköttetéseit is, így a nyugati szektorokban egy időre labilissá vált az áramszolgáltatás. Nyugat-Berlint elszigeteltsége miatt számos lakója hagyta el az évek folyamán, így lélekszáma az 1961-es 2 197 408-ról 1984-re 1 848 585 főre csökkent.Statistisches Landesamt Berlin; Népszámlálás A leginkább hátrányos helyzetbe a Nyugat-Berlin körüli falvak kerültek. E települések elveszítették kapcsolatukat a nagyvárossal, a közszolgáltatások minősége romlott, az államigazgatási központok 30-40 kilométeres távolságba kerültek. Az itt élők életét igen megnehezítette a határőrség állandó jelenléte is. A folyamatos ellenőrzések és a romló életkörülmények miatt e falvak lélekszáma csökkenni kezdett, lakóik Potsdamba és Kelet-Berlinbe vándoroltak. thumb|right|200px|A Brandenburgi kapu 1987-ben a nyugati oldalról thumb|left|150px|A Brandenburgi kapu 1968-ban a keleti oldalon. Eddig lehetett megközelíteni a látogatóknak a kaput. A virágokkal díszített "Baby-Wall" Az 1970-es évek elejétől kezdve Willy Brandt NSZK-kancellár lépéseket tett a két német állam viszonyának javítása érdekében. Az új keleti politika keretében Brandt elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A keletnémet állam nem aktív (főként nyugdíjas) polgárai számára lehetővé tette, hogy Nyugat-Berlinbe utazzanak. Enyhítettek a nyugat-berlinieket 1952 óta korlátozó szabályozásokon is: ettől kezdve látogatásokat tehettek Kelet-Berlinben és a város körül lakó rokonaiknál. Nemcsak az utazás lett könnyebb Nyugat-Berlin életében, hanem javulást hozott a kommunális hulladék elhelyezésének megoldása, illetve a város rákapcsolása az NDK ivóvízhálózatára és az elektromos rendszerek újbóli összekötése is. Az NDK-vezetés igyekezett országának jobbik arcát mutatni a kellemetlen szomszédnak. A Nyugat-Berlinből is látható utcaszakaszokon a házakat kifestették, az utcákat parkosították.