Az ékírás a legkorábbi ismert írástípusok közé tartozó írásrendszer. I. e. 3000 körül alakult ki a sumer nyelv leírására. Előzménye egy piktografikus, képekből és szimbólumokból álló írás, amelynek beszélt nyelvi változatát nem lehet rekonstruálni. Mivel egyes nyelvészeti álláspontok szerint a sumer nyelvben egy még korábbi nyelv elemei lelhetők fel, amelynek használatáról semmilyen egyéb konkrét adatunk nincs, a képírásos uruki rendszert protosumernek nevezik. Az „ékírás” megnevezés a karakterek felépítésére az i. e. 2500-tól használt egyenes vonalak jellegzetes alakjából ered. A piktografikus előzmény mintegy 2000 szimbólumot használt, melynek írásrendszerré alakulása során nagyjából 700-ra csökkentették a lehetséges karaktereket az uruk-kultúra idején.
A sumerek írásrendszerét később több nyelv leírására is alkalmazták: ékírással írták többek közt az akkádot, az elámit, a hettitát és a hurritát, valamint nagy hatással volt az óperzsa írás kialakulására is. Az ékírás a Közel-Kelet diplomáciai levelezésének írásrendszere volt az i. e. 2. évezred teljes egészében, valamint az i. e. 1. évezred első felében. Ez az írástípus a leghosszabb ideig használt írásrendszer: a protosumer képírással együtt négyezer évnél hosszabb ideig, anélkül háromezer évig általános volt. Az ugariti ábécén keresztül mind a görög, mind a latin ábécé ősének tekinthető, bár az európai betűírások ősét sokszor az ókánaánita ábécében látják, amely az egyiptomi hieroglif írásra is visszavezethető.
Az ékírás számítógépes megjelenítésében az írástípusokat a telepített betűkészlet határozza meg.
Az ékírás megfejtése
Az Akhaimenida-királyok által Perszepoliszban és Biszutúnban felvésetett trilingvis (háromnyelvű) feliratok (az utóbbi behisztuni felirat néven ismert) tették lehetővé az első megfejtési kísérleteket az 1800-as évek elején. A sziklafalakon ugyanaz a szöveg szerepelt három különböző ékírásos nyelven: óperzsául, elámiul és akkádul. A feliratot Carsten Niebuhr közölte először 1778-ban, másolatai elég pontosak voltak ahhoz, hogy a megfejtési kísérletek kiindulópontjául szolgáljanak.Carsten Niebuhr: Reisebeschreibung nach Arabien und anderen umliegenden Ländern (Útleírás Arábiáról és más környező országokról), 1778. Hannover Niebuhr nagyon fontos megfigyeléseket tett: felismerte a három különböző írásrendszert, megállapította, hogy egy hangírás, egy szótagírás és egy ideografikus írás olvasható a sziklafalon. Niebuhr 1800-ra két jelcsoportot sikerrel azonosított mindhárom feliraton: a „király” és a „királyok királya” jelentésűeket.
Az igazi megfejtés Georg Friedrich Grotefenddel, a göttingeni egyetem professzorával kezdődött, aki 1802-ben úgy vélte, hogy azonosította a perszepoliszi ékírásos feliratokat, s jó néhány értelmezése helyesnek is bizonyult.Grotefend: Praevia de cuneatis quas vocant inscriptionibus Persepolitanis legendis et explicandis relatio (Előzetes jelentés a perszepoliszi úgynevezett ékírásos feliratok olvasásáról és értelmezéséről), 1802. Göttingen A megfejtéshez Niebuhr két évvel korábbi felismerését használta fel. Feltette, hogy ismert Akhaimenida uralkodókról van szó. Mivel a „király” titulusokat megelőző jelcsoportoknak névnek kellett lenni, megfigyelte, hogy az egyik név először az első jelcsoportként szerepel, aztán hatodikként, ráadásul az első előfordulásban nem volt utána a „király” jelző. Ez vezetett három uralkodónév helyes értelmezéséhez és az óperzsa szótagírás megértéséhez.
Grotefend 29 jelet értelmezett, ebből azonban csak tíz bizonyult helyesnek a későbbiekben. A helyes megfejtést kizáró ok az volt, hogy az akhajmenidák neveit csak görög változatban ismerhette, e nevek eredeti hangalakja csak a komplett írásfejtés során derült ki. Így például Dareiosz perzsául Dárajavaus, vagy Xerxész pedig Khsajársá volt. Így maradt még feladat az óperzsában is, de a harmadik ékírásváltozatról még mindig semmit nem tudtak mondani. Az angol katona-diplomata, Henry Creswicke Rawlinson 1835-től 1851-ig tanulmányozta a biszutúni sziklafalat. Többször kellett megszakítania munkáját, mert katona lévén oda ment, ahová vezényelték, de háromszor is visszatért. 1851-ben a Királyi Ázsia Társaságnak (Royal Asiatic Society) benyújtotta tanulmányát a harmadik írás megfejtéséről, amely az I. Dareiosz király győzelmét megörökítő vésett féldomborművön olvasható.Rawlinson: Memoir on the Babylonian and Assyrian Inscriptions (Értekezés a babiloni és asszír feliratokról), 1851. London 1861 és 1870 között öt kötetben jelent meg munkásságának teljes összefoglalója. Az ötödik kötet már halála után került a nagyközönséghez.
bélyegkép|jobbra|260px|A behisztuni felirat 1881-es másolata
1857-ben a Királyi Ázsia Társaság felkérte Rawlinsont, William Henry Fox Talbotot, Edward Hinckset és Jules Oppert-t – valamennyien kiváló szakértők –, hogy fordítsák le ugyanazt az akkád szöveget. Egy hónappal később beküldték fordításaikat, melyek lényegében egybehangzóak voltak, bár csak Rawlinson fordította le az egészet. A próbára azért volt szükség, mert a kételkedők erősen szaporodtak. Sokan nem hitték el, hogy a megfejtések helyesek. Különösen nagy gondot okozott a nevek olvasása és értelmezése, amely kezdeti nehézségek még ma is tovább élnek a legkülönbözőbb átírási hagyományokban, valamint a szótagok polifonikus jellege, amit nagyon sokan nehezen fogadtak el. Így például egy tipikus babiloni név az akkád írással így néz ki: an-ag-níg-du-šeš, olvasata viszont Nabû-kudurri-uśur, jelentése „Nabú, védd az elsőszülöttet”. A név írásjeleinek és hangzásának összekapcsolása egy bonyolult rejtvényhez hasonlatos: az an szótag a sumer DINGIR megfelelője, és istent jelent. Az AN jelzi, hogy a következő szótag egy istennevet takar. Mivel AG = nabú, ez esetben Nabúét. A NIG2.DU együtt kudurrum-ként olvasandó, a ŠEŠ vokalizálása pedig nasārum vagy uśur. Így az an-ag-níg-du-šeš szó valójában II. Nabú-kudurri-uszur babiloni királyt takarja. Ugyanezen uralkodó héber névalakja (Nebukadnézár vagy Nabukodonozor) azonban arra utal, hogy a névben mégis inkább a nasārum szerepelt, azaz a név Nabú-kudurri-nászir/naszár, ennek ellenére az ékírás megfejtésének korai szakaszában kiolvasott név maradt fenn a mai napig hivatalos átírásként.
1857-ben Oppert közreadta Éxpedition scientifique en Mésopotamie (Tudományos utazás Mezopotámiában) című munkáját, ami hozzájárult az ékírás megfejtéséhez. François Lenormant 1873-ban az első sumer nyelvtant adta ki, Joachim Ménant az 1880-as években megírta az első francia asszíriológiai kézikönyvet.Ménant: Manuel de la langue assyrienne, 1890. Párizs 1905-ben a francia Thureau-Dangin megjelentette Inscriptions de Sumer et d'Akkad (Sumer és Akkád feliratai) című dolgozatát.
Ékírást használó népek Valamennyi, az ékírást napi szinten és saját beszélt nyelvének lejegyzésére használó nép valamilyen közvetlen kapcsolatban állt Mezopotámiával. Egy részük akkor vette át az ékírást, amikor betelepedett a Folyamközbe, más részük „szatellit-civilizáció” módjára a mezopotámiai kultúraimport révén jutott hozzá. A betelepedő népesség általában részben átvette a helyi nyelvet – a korai időkben a sumert, később az akkádot és annak nyelvjárásait –, miközben saját nyelve hatott az átadóra is, ez vezetett az akkád nyelv több nyelvjárásra bomlásához is.
A sumerek írásrendszerét alapvetően a sémi nyelvek alkalmazták. E nyelvcsaládba tartozott az akkád és annak utódai (babiloni és asszír) nyelv is. Az óbabiloni nyelvjárás kialakulása kifejezetten a „nyugati sémik” (amoriták) megjelenéséhez köthető. Mezopotámiában az időszámításunk kezdetét megelőző időkben sorra tűntek fel az újabb és újabb sémi népek, amelyek közül legjelentősebb az arameusok i. e. 12. századi vándorlása. Ez a népmozgás egyidejű a tengeri népek mozgásával, csak a szárazföld belseje felől érkezett, és jelentősen hozzájárult a középasszír és középbabiloni kor politikai gyengeségéhez, valamint a „sötét kornak” nevezett szíriai és mezopotámiai kulturális pauzához. Az arámiak jelentősen megváltoztatták a térség nyelvét és etnikai összetételét, mind Asszíriában, mind Babilonban az arámiak alkották az új vezető réteget is és nyelvük átalakította az akkád utódnyelveket is. Ez időben az ékírást már nemcsak Mezopotámiában, hanem Észak-Szíriában mindenhol használták, nem sokkal később pedig a Kaukázus vidékén is terjedt.
A nemsémi ékíráshasználó népek többsége vitatható jellegű. A kutúk nyelvéről még semmit sem tudunk. A kassziták és médek esetében is csak néhány személynév az, amelynek alapján nyelvi következtetéseket lehet levonni. Általában indoeurópaiaknak mondják őket, bár erre meglehetősen kevés a bizonyíték. Jelentős még az anatóliai nyelvekhez tartozó hettita nyelv, valamint a hurri és az urartui is. Mindhárom utóbbit hol az indoeurópai nyelvek alcsaládjaiba, hol azokon kívüli nyelvcsaládokba sorolják. Vitán felül indoeurópai a perzsák nyelve.
Az ékírást használó fontosabb népek nyelvei: sumer kutú sémi nyelvek akkád és nyelvjárásai amorita asszír babiloni arameus ugariti nemsémi nyelvek elámi kasszita hettita hurri urartui méd óperzsa
A diplomáciai levelezésben ékírást használók: egyiptomi luvi föníciai szír
Története
bélyeg|jobbra|450px|A SAĜ ( sumerül fej) ékírásos jel alakulása kétezer éven át. 1: i. e. 3000 körül, 2: i. e. 2800 körül, 3: i. e. 2600 körül, 4: i. e. 2600 körüli agyagtáblára írt jel, 5: i. e. 2000 körül, 6: óasszír és hettita változat az i. e. 2. évezred első feléből, 7: újasszír forma az i. e. 1. évezred elejéről bélyeg|jobbra|200px|A hitelesítő tokenektől a piktografikus írásig
Az írás szinte egy időben született meg Mezopotámiában és Egyiptomban. E két birodalomban az írnokok nélkülözhetetlenek voltak a hatalom számára. Sumerban a királyságok minden számadása a kezükön ment át. Az ékírásos szövegeket a még puha agyagtáblákba karcolták tompa nádszárakkal – íróvesszőkkel –, majd a táblákat vagy kiszárították a napon, vagy kiégették őket. Az írás alapanyaga és eszköze döntően befolyásolta a két írásrendszer további alakulását: Egyiptomban a papiruszra festett jelek megőrizték képi jellegüket, míg az agyagtáblára író sumerek egyenes vonalakból álló mintákra alakították képeiket.
Maguk a mezopotámiai népek ritkán foglalkoztak az írás kialakulásának kérdésével. A sumer Enmerkar és Aratta ura című eposzban említik, hogy az írást Enmerkar találta fel, mivel követe nem tudta megjegyezni a hosszú üzenetet, amelyet Aratta urának kívánt küldeni. Érdekesség, hogy a frissiben feltalált írást az üzenet címzettje nehézség nélkül elolvasta és válaszolt is rá. Az eposz különlegessége, hogy az uruki írás terjedésének irányát valószínűleg helyesen határozza meg.
Az ékírásnak több fontos korszaka volt, amelyek lényeges jellemzőkben térnek el egymástól. Mind az általa lejegyzett nyelv, mind a rögzített jelek értelmezése és az ékírás külleme, az egyes karakterek írásmódja változott. Az utóbbiak folyamatosan. Ezért az ékírásról csak a megfelelő korszak és a használó megnevezésével lehet konkrétan beszélni. Az ékírás korszakainak elnevezése és besorolása több tényezőn múlik. Egyfelől a nyelvek és nyelvjárások változásai adnak egy keretet. A sumer és az óakkád után az utóbbinak két változata, a babiloni és asszír vitte tovább, majd elterjedt a térségben és a Kaukázus vidékén élő népek (Urartu), az anatóliai népek (Hettita Birodalom, Mitanni) és a szíriai népek (Ugarit) is alkalmazták. Ehhez az i. e. 1. évezred folyamán egy erőteljes arámi hatás járult hozzá, amely az akkád utódnyelveket és a hettita nyelvet is alaposan átalakította. Már a sumerrel egy időben Elám is kialakította a maga – mindeddig megfejtetlen – írásrendszerét, bár később a proto-elámi írásrendszer inkább az elámi hieroglif írás kialakulásához vezetett és emellett a sumer–akkád ékírást vették át.