Júdás levele az Újszövetség egyik rövid, görög nyelvű irata, a hagyományos beosztás szerint a kánoni levelek közé tartozik. A levél szerzője „Júdás, Jézus Krisztus szolgája, Jakab testvére” néven mutatkozik be, címzettjeit pedig az Atyában szeretett, Jézus Krisztusnak megőrzött meghívottakként szólítja meg.Júd 1–2. A hagyományos nézet alapján ezért Júdás apostol a szerző, ahogy a levél is indul. Mai bibliatudósok zöme azonban nem Júdást, hanem egy ál-szerzőt feltételeznek.Raymond E. Brown, Joseph A. Fitzmyer, Roland E. Murphy, New Great Biblical Commentary, Queriniana, 2002, pp. 1202-1203, James D. G. Dunn, John William Rogerson: Eerdmans Commentary on the Bible
A „katolikus” jelző itt nem felekezeti értelemben használatos, hanem arra utal, hogy az iratot nem egyetlen megnevezett helyi egyháznak vagy személynek, hanem tágabb keresztény olvasóközönségnek szánták.
A levél fő célja, hogy a hívőket az „egyszer s mindenkorra a szentekre bízott hitért” való kitartásra buzdítsa, és óvja őket olyan tanítóktól, akik a keresztény szabadságot erkölcsi szabadosságként értelmezték, valamint megkérdőjelezték az apostoli tanítás és az egyházi közösség tekintélyét.Júd 3–4. Fő jellemzőjeként fellép a gnosztikus „tévtanítások” ellen, elhatárolódva ezektől, elítélve „tévelygésüket”. A „gnosztikus” megnevezés azonban óvatosságot igényel: a 2. századi gnosztikus rendszerek teljes kifejlett formája valószínűleg későbbi, mint a levél háttere. A szöveg inkább antinomista, vagyis a kegyelmet és a szabadságot törvényrontó módon értelmező, erkölcsileg szabados irányzattal vitázik, amelynek pontos történeti azonosítása bizonytalan.Neyrey 2003, 1207–1209.; Kelly 1969, 230–236.; Bauckham 1983, 3–12.
Az irat különleges vonása, hogy az ószövetségi példák mellett zsidó apokaliptikus és hagyományirodalmi motívumokat is felhasznál. A 9. vers Mihály főangyal és a sátán vitájára utal Mózes teste fölött, a 14–15. versek pedig Énok könyvének egyik ítéleti próféciáját idézik. Ezek az utalások hozzájárultak ahhoz, hogy a levél kánoni tekintélye az ókori egyház egyes területein vitatott volt, ugyanakkor a 2–4. századi tanúságok alapján fokozatosan helyet kapott az újszövetségi kánonban.Euszebiosz: Egyháztörténet III.25.; Jeromos: De viris illustribus 4.; Camerlynck 1910.
Címe és helye az Újszövetségben
A levél címe a görög kéziratokban a szerzőként megnevezett Júdás nevéből származik. A magyar bibliafordítások rendszerint Júdás levele vagy Szent Júdás levele címmel közlik. A rövidítés a bibliatudományban és a jegyzetapparátusokban többnyire Júd.
Az Újszövetségben a katolikus levelek sorának végén áll, Jakab levele, Péter első levele, Péter második levele és János levelei után. Terjedelme mindössze huszonöt vers, ennek ellenére sűrűn szerkesztett, erősen retorikus irat: gyors egymásutánban sorakoztat fel bibliai példákat, hagyományos ítéleti képeket, közösségi intelmeket és záró doxológiát.
A címben szereplő Júdás név nem azonos Iskarióti Júdással. Az Újszövetség több Júdás nevű személyt ismer: köztük Júdás Tádé apostolt, „Júdást, nem az iskariótit”, valamint Júdást, aki az evangéliumi felsorolásokban Jézus rokonai között szerepel.Mt 13,55; Mk 6,3; Lk 6,16; Jn 14,22; ApCsel 1,13.
Szerzője és keletkezése Keletkezése nem ismert, de feltételezések alapján 50 és 120 között íródott.
A keletkezési hely nem határozható meg biztosan. A zsidó hagyományanyag gazdag használata palesztinai vagy szíriai zsidókeresztény környezetre is utalhat, míg a választékos görög stílus és a tágabb egyházi megszólítás hellenisztikus zsidókeresztény hátteret is valószínűvé tesz. A pontos helyett inkább a kulturális háttér körvonalazható: az irat olyan közegből származik, amely ismerte az Ószövetséget, a zsidó apokaliptikus hagyományokat és az apostoli tanítás áthagyományozásának egyházi nyelvét.
A hagyományos nézet
A levél felirata szerint a szerző „Jézus Krisztus szolgája” és „Jakab testvére”. A Jakabra való utalás a keresztény hagyományban többnyire Igaz Jakabra, a jeruzsálemi egyház vezetőjére vonatkozott, aki Pál megfogalmazása szerint az egyház „oszlopai” közé tartozott.Gal 1,19; 2,9; ApCsel 15,13–21; 21,18. Ha a feliratot ebben az értelemben vesszük, akkor a szerző az a Júdás lehet, akit a szinoptikus evangéliumok Jézus rokonai között említenek.Mt 13,55; Mk 6,3.
A nyugati katolikus hagyomány gyakran azonosította ezt a Júdást Júdás Tádé apostollal, az apostolnévsorok egyik tagjával. A Lk 6,16 és az ApCsel 1,13 görög megfogalmazása, a Judas Jacobi, nyelvtanilag értelmezhető „Jakab fiaként” és „Jakab testvéreként” is; a régi latin és egyházi hagyományban az utóbbi értelmezés is ismert volt.Camerlynck 1910.; vö. Lk 6,16; ApCsel 1,13. A keleti és nyugati hagyományok a „Jézus testvérei” kifejezést sem teljesen azonos módon magyarázták. A katolikus és ortodox értelmezés a Szűz Mária örök szüzességéről szóló hagyománnyal összhangban Jézus „testvéreit” közeli rokonokként vagy József korábbi családjához tartozó személyekként értelmezi; sok protestáns magyarázat inkább vér szerinti féltestvérekre gondol. A görög adelphosz szó a bibliai és sémi nyelvi háttérben tágabb rokonsági értelemben is használható.
A hagyományos, korai keletkezést valló nézet szerint a levél az apostoli nemzedék végén, de még a jeruzsálemi templom 70. évi pusztulása előtt íródhatott. E felfogás mellett szokás érvként említeni, hogy a levél nem utal Jeruzsálem pusztulására, noha ítéleti példái között egy ilyen esemény kézenfekvően szerepelhetett volna. A korai datálás mellett szólhat az is, hogy az ellenfelek leírása nem felel meg egyetlen későbbi, kiforrott gnosztikus rendszernek sem.Bigg 1902, 319–325.; Camerlynck 1910.
A történeti-kritikai nézetek
A modern bibliatudomány jelentős része nem azonosítja a szerzőt Júdás Tádé apostollal, hanem egy Júdás nevében író ál-szerzőt feltételeznek. Hivatkoznak arra, hogy a levél írója nem azonosította magát apostolként, és az apostolokra is harmadik félként hivatkozik, így nem azonosítható Júdás apostollal. Erősíti a nézetet még a levél kiváló görög nyelvezete, továbbá hogy a szerző az apostoli korról, mint múlt időszakról ír Júd 17. és a hit tekintetében erősen hangsúlyozza a hagyomány szerepét.Júd 3.
Fő érveik közé tartozik, hogy a levél a 17. versben az apostolokra külső tekintélyként hivatkozik, a hit „egyszer s mindenkorra” történt átadásáról beszél, görög stílusa választékos, és a kánontörténeti tanúságok a levél széles körű elfogadását csak fokozatosan mutatják.Neyrey 2003, 1206–1207.; Brown 1997, 756–759.; Perkins 2012, 327–330. E szempontok alapján több kommentár a levél megírását az 1. század végére, de sok még későbbre helyezi.
Ha a levelet az evangéliumokban említett Júdás írta, az valamikor a korai apostoli korban, kb. 50 és 70 között történt volna, a jeruzsálemi templom lerombolása előtt; ha a levél a „korai katolicizmust” és egy szervezett egyház kezdeteit tükrözi, akkor az első század utolsó évtizedére vagy a második század elejére ( kb. 90–110 ) való datálása a célszerűbb; és ha a levél a gnoszticizmus elleni irat (ami a levélből érződik is), akkor egy sokkal későbbi dátum az esélyes, akár Kr. u. 150 körülre téve.Neyrey, Jerome H. (1993). 2 Peter, Jude: A New Translation With Introduction And Commentary. The Anchor Bible. Vol. 37C. New York: Doubleday. .Historia Ecclesiastica, translated by Arthur Cushman McGiffert. See footnote on p. 203 by McGiffert. Ezért azon bibliatudósok, akik pszeudoepigráfnak tartják a levelet, általában a későbbi dátumokat részesítik előnyben, az apostolokra való utalásai (mintha a múltban éltek volna), a hiteles hagyomány és a görög stílusa miatt.
A pszeudonimitás kérdését történeti összefüggésben kell kezelni. Az ókori zsidó és keresztény irodalomban ismert volt, hogy egy tanítványi kör valamely tekintélyes alak nevéhez kapcsolta hagyományát. Ez nem minden esetben azonos a modern értelemben vett hamisítással; a szerzői név gyakran a hagyományforrást, az iskolát vagy a tekintélyi kapcsolatot jelölte. A Júdás-levél esetében a kutatásban több köztes megoldás is megjelent: eszerint az irat egy Júdáshoz kapcsolt korai zsidókeresztény hagyomány irodalmi formába öntése lehetett, esetleg olyan szerzőtől, aki a jeruzsálemi Jakab tekintélyével összefüggő hagyománykörben állt.
Címzettek és történeti háttér
A levél nem nevez meg várost vagy helyi egyházat. A címzetteket a szerző „meghívottaknak”, az Atyában szeretetteknek és Jézus Krisztus számára megőrzötteknek mondja.Júd 1. A megfogalmazás egy konkrét, de közelebbről nem azonosítható keresztény közösségre vagy közösségcsoportra utalhat. A gyakori ószövetségi példák, Énok és Mózes hagyományának ismerete, valamint az apokaliptikus ítéleti nyelv miatt sok magyarázó zsidókeresztény címzettekre gondol. Mások szerint a levél már vegyes, zsidó és pogány hátterű keresztény közösségnek szólhatott, ahol a zsidó hagyományanyag a keresztény tanítás közös nyelvévé vált.
Az alkalmat a közösségbe „belopózott” tanítók vagy csoportok fellépése adta.Júd 4. A levélből nem állítható össze teljes tanrendszerük. A szerző erkölcsi és közösségi következményeik felől jellemzi őket: a kegyelmet kicsapongásra fordítják, megvetik a tekintélyt, megosztják a közösséget, és viselkedésükkel beszennyezik a szeretetlakomákat.Júd 4.8.12.16.19. Az ilyen leírások a korai keresztény vitairatok retorikájához tartoznak; ezért a szöveg alapján nem lehet bizonyosan meghatározni, hogy önálló szektáról, vándortanítókról, libertinus irányzatról vagy a közösségen belüli fegyelmi válságról volt-e szó.
A „gnoszticizmus” szó használata a levél ellenfeleire csak korlátozottan indokolt. A szövegben vannak olyan elemek, amelyeket későbbi gnosztikus vagy proto-gnosztikus jelenségekkel kapcsolatba hoztak, például az égi hatalmasságokról való beszéd, a kinyilatkoztatási igény és az erkölcsi szabadosság. A levél azonban nem említ jellegzetes gnosztikus kozmológiát, teremtésellenes mítoszt vagy demiurgoszt. Tárgyszerűbb az ellenfeleket a levél saját szavaival jellemezni: istentelenek, gúnyolódók, megosztók, akikben „nincs Lélek”.Júd 4.18–19.
Műfaja és irodalmi sajátosságai
Júdás levele formailag levél: nyitó üdvözléssel kezdődik, alkalmi helyzetre reagál, és záró doxológiával fejeződik be. Terjedelme és retorikai tömörsége miatt ugyanakkor közel áll az intőbeszédhez vagy buzdító homíliához. A szerző nem hosszan érvel, hanem példákat, ítéleti képeket és tekintélyi utalásokat halmoz. Az egymásra épülő hármas szerkezetek különösen feltűnők: irgalom, béke és szeretet; Izrael, angyalok és Szodoma; Káin, Bileám és Kóré; hit, imádság és szeretetben való megmaradás.Júd 2.5–7.11.20–21.
A levél nyelve a koiné görög műveltebb rétegéhez tartozik. Szókincse rövidsége ellenére gazdag, képei erőteljesek: víz nélküli felhők, gyümölcstelen fák, vad tengeri hullámok és bolygó csillagok jellemzik az ellenfeleket.Júd 12–13. A képsor nem puszta díszítés: a terméketlenség, irányvesztés, szennyezés és ítélet gondolatát kapcsolja össze.
A szerző írásmagyarázata a zsidó apokaliptikus és midrásos hagyományra emlékeztet. Az ószövetségi eseményeket nem történeti távolságban szemléli, hanem a jelen közösségi válság előképeiként. A pusztában elbukó nemzedék, a bukott angyalok, Szodoma, Káin, Bileám és Kóré alakja mind a hűtlenség és lázadás példái; az olvasóknak ezekből kell felismerniük a jelen veszélyét.
Szerkezete
A levél rövidsége ellenére világos retorikai rendet követ. Egy lehetséges felosztása a következő: